XIII.

Ebbe a szobába hajdan együtt léptek be, kéz a kézben Daviddel, ujjaik egymáséba kapaszkodtak, kölcsönös bátorítással; féltek a halál misztériumától. Beverley nagypapa holttestéhez jöttek akkor. Az évek során alig változott ez a szoba. David sosem vágyott rá, hogy modernizálja a környezetét.

Ann így szólt: – Kedvesem, sajnálom, amit az éjjel mondtam. – Férje nem válaszolt. – Most már minden másként lesz. Igazad volt.

És annak a réges-régi napnak a délutánján Lepetonból eljött a közjegyző, felolvasták a végrendeletet. Davidet zavar és bűntudat töltötte el, amikor megtudta, hogy minden őrá marad, pénz is, föld is, mert a jó gazda, ha lehet, sosem választja szét ezt a kettőt. Nos, most mégiscsak megkaptam, gondolta.

– Nem a te hibád – mondta Ann. – Nem szabad ezt hinned.

Anyja azt mondta akkor: „Ugye, nem bántódtál meg, drágám? Ez nem azt jelenti, hogy nagyapa nem szeretett téged, tudod jól. Nagyon is szeretett. Elmondta nekem. Tudta, hogy David gazda szeretne lenni, és te nem. Ez azt jelenti, hogy az én pénzem mind rád száll, az, ami apádról maradt. Ezen megszerezheted a lehető legjobb mérnöki képesítést. Ugye, megérted”

Igent mondott akkor, legfeljebb anyja komolysága ijesztette meg. Eddig is arra számított, hogy Vakvölgy Davidé lesz; se birtok, se pénz nem számított most annyit, mint önnön mindent beborító iszonyata, ellenérzése nagyapjának halála, ottléte miatt. S a temetés végeztével, amikor a spalettákat újra kinyitották, semmi mást nem akart, csak elfeledni azt a komorságot és homályt.

– Épp elég marad neked, drágám – mondta akkor az anyja. Ő türelmetlenül bólogatott, mindenáron véget szeretett volna vetni ennek a beszélgetésnek, amely még mindig a halál irtózatához kapcsolódott. Nem vette észre a türelmetlenséget anyja hangjában, mint ahogy nem vette észre az asszony sápadtságát, fogyását se az utóbbi évben. Nem tudta, amit anyja tudott: hogy nincs sok hátra neki sem.

– Johnny – szólt most Ann. Odajött, megfogta férje vállát: – Verd ki a fejedből.

És utána a szünidők a nagynéniknél s a közös elszigeteltségtől csak egyre mélyülő bajtársias viszonya Daviddel. Vajon rejtőzött-e alatta megbántottság a bátyja vagyona miatt? Netán rejtett gyűlölet, amelyről még ő maga sem tudott? Nem hitt ebben, de a gondolat gyötörte, nem lehetett lecsillapítani.

– Minden jóra fordul – nyugtatgatta Ann. – A gyerekek békességben nőhetnek itt fel, még ha a világ romokban hever is. Davey műveli majd a völgy földjeit. Rápillantott az ágyon fekvő halottra. – David ezt akarta mindennél jobban.

John ekkor megszólalt: – Nemcsak műveli majd. Hanem birtokolja is. Jókora föld ez. Bár nem akkora, mint amekkora Káinról maradt Énokra.

– Nem szabad így beszélned. És különben se te ölted meg. Pirrie volt az.

– Igazán? Nem tudom. Pirrie-t vádoljuk majd érte, ugye? És Pirrie-nek vége, elsodorta az ár; így aztán ez a föld nemcsak tejjel-mézzel folyik újra, hanem ártatlansággal is. Igaz?

– John! Csakugyan Pirrie volt az.

Az asszonyra nézett: – Pirrie ideadta nekem a puskáját, nyilván tudta már, hogy vége. És amikor megláttam, hogy alámerül, azt gondoltam, utána hajítom: ez a puska hozott el bennünket idáig a völgyig, ez vágott utat, gyilkolva, Anglián keresztül. A fegyver nélkül könnyebben úsztam volna partra, márpedig halálosan fáradt voltam. De nem engedtem el.

– Még mindig elhajíthatod – mondta az asszony. – Nem kell megtartanod.

– De Pirrie-nek igaza volt. Jó fegyvert nem szabad elhajítani. – Nézte az asztalon heverő puskát. – Majd Daveyé lesz, ha eléggé megnő hozzá.

Ann megrebbent: – Nem! Neki nem fog kelleni. Addigra béke lesz.

– Énok a béke embere volt – mondta John. – Abban a városban élt, amelyet az apja épített neki. De az öve alatt megőrizte apja tőrét.

Az ágyhoz lépett, és megcsókolta fivére arcát. Csak nemrég csókolt meg egy másik halott arcot, de évszázadok teltek el a két tiszteletadás között. Majd az ajtó felé indult.

– Hová mész? – kérdezte Ann.

– Sok a dolog – felelte. – Várost kell építeni.